Ez lett volna a napja, hogy kapok egy itteni diákigazolványt, és elmegyek ügyet intézni A-C-val délután.

Reggel szívrohamban konstatáltam, hogy elromlott a gépem: egyszerűen nem kapcsol be. Se kép, se hang, se fény. Baj van, pánik, pánik! SOS Facebook. Viber. - dejó, hogy van telefonja az ember lányának - eddigre sikerült is rájönnöm, hogy a gépemnek semmi baja, csak... lemerült, mert a konnektor nem működik, én meg bekapcsolva hagytam éjszakára. Epic fail. Még jó, hogy konnektorból nem csak egy van a szobámban, hanem... kettő! :D Szupermodern helyen élek mostanság, ugye még nem mondtam?^^ Mindegy is, kisimultak a ráncaim, és már-már rutinosan bezúztam az irodába: megegyezés szerint csak délre, mert addig úgysem ért rá velem foglalkozni senki. Délben pedig indulás a tengerpartra - soha rosszabb munkanapom ne legyen, jó?

Sajnos a bresti tengerpartokat nem úgy kell elképzeni, mint mondjuk a brelait (ld. magyarázó ábra:) - mivel Brest eléggé iparváros, nagy kikötőkkel, katonai létesítményekkel, stb.. ezért ezeken a partszakaszokon nem valami tiszta az óceán - nem is lehet fürödni nagyon. Kicsit odébb, Brest mellett, ott már állítólag igen, már ha jól bírod a 16 fokos vizet. Ennek ellenére azért élik az emberek a beach plage feelinget, és kifekszenek a homokba gond nélkül napernyőstül, hűtőtáskástul mindenestül, cseppet sem zavarja őket a fura hínárszag, meg hogy nem hullámzik a lábaik előtt semmi olyasmi, amiben uffkálhatnának.

 Dél körül ráadásul éppen apály volt, úgyhogy a tenger valahol messze az iszap, tengeri gizgaz és kagylórengeteg mögött gyengélkedett. Ami sajnos nem látszik a képeken, azok a kagylógyűjtő emberek: rengeteg térdig-könyékig iszapos fószer szedegette a kagylókat az apály miatt szabaddá vált területeken. N elmondása szerint megeszik, vagy eladják - és közben nem érdeklik őket a biotoxinok :) Állítólag volt egy felmérés az egyetemen (UBO), ahol ilyen kagylókat vizsgáltak, és közben próbálták interjúztatni a kagylószedőket is, hogy mennyit esznek ezekből - nem voltak valami kooperatívak. :)

No, megettük szendvicseinket, közben megismertem G-t, aki majd valszeg rövidesen a kollégám lesz szintén... nem igazán hajlandó angolul megszólalni, én meg továbbra sem bírok franciául, úgyhogy jól elleszünk, érzem. Mindenesetre vidám fickó, az biztos.

Az irodába visszatérve A-C közölte, hogy neki most nincs ideje velem diák igazolványért rohangálni, majd kedélyes másfél órás eligazítást tartott nekünk a folyamatban lévő dolgokról. (Ezt csak valószínűsítem az alapján a 10% infó alapján, amit nagyjából sikerült kiszűrni az egészből, hadarósfranciául volt, hát nyilván.) Mondjuk ha nekem nincs időm, akkor nem diskurálgatok órákig, dehát ő tudja, elég lazán veszik a többiek is az életet, ezt már sikerült megfigyelnem: pár órás ebédszünet itt-ott, kiszaladok nagybevásárolni a szüpermarketbe, etc. Hát jó, van nekem elég dolgom - mondtam, és tényleg volt, köszi Hivatal@home.

Meló után lecsaptam az újabb ajándék-edénykéimet a koliban, és tepertem is ki a kikötőbe, merthogy az már nem fért bele a tegnapi sétámba. Hú! Nagyon durván sok hajót láttam, és a parton végig - végig horgásztak az emberek. Az emberek, azok itt igazán mindenfélék voltak. Rosszarcú néger csávóktól elkezdve a napcserzett öreg francia horgászokon át a talpig fehérbe öltözött yachtulajdonos milliomosig. Főleg faszik, de valakinél a család is ott szaladgált, meg pakolgatta a halat, meg mindenféle tengeri izéket. A stég (?) végén meg a keménymag... inkább nem sétáltam végig, na:) Feltett szándékom volt belenyúlni valahol az óceánba (ez eddig kimaradt!) de alig találtam olyan helyet, ahol a) beleért a kezem b) nem volt baromi koszos. Hát ez ilyen, kikötő...